Szükségszerűen a legtragikusabb következményekkel jár, ha egy világot átfogó ideológia az abból eredő politikával együtt hazugságra épül.”

Konrad Lorenz, 1972

2012. szeptember 28., péntek

A vég kezdete - Partraszállás




1783-ban lezárult az Amerikai függetlenségi háború, és - mivel az amerikaiaknak elege lett az Angliából odaexportált bűnözőkből – az angoloknak újabb hulladéklerakó után kellett nézniük. Ausztrália kapóra jött. Nemcsak, hogy kitűnő alkalom volt ez a kontinens birtokbavételére, de egyúttal elegánsan, és erőfeszítés nélkül meg tudtak szabadulni a társadalom kellemetlenkedő részétől. A fő ok azonban nem ez volt. Az indiai gyarmatok birtoklásáért folyó versengésben Angliának szüksége volt egy önellátó déli kikötőre, ahova az angol flotta szükség esetén vissza tud húzódni és adott esetben támadást tud indítani ellenséges bázisok ellen. Az angol koronának fontos volt, hogy elsőként deklarálja tulajdonjogát a déli kontinens felett, és ezzel megakadályozza, hogy ott franciák vagy hollandok stratégiai pontot alakíthassanak ki.   
Ezen túl a déli kontinenshez afféle reményeket is fűztek, hogy az biztosítani fogja az angol hadiflotta számára oly fontos len- és fautánpótlást. Egyéb nyersanyagokra akkor még nem gondoltak, ezért nem tudhatták, hogy kétszáz évvel később a Föld leggazdagabb nyersanyag készletének bizonyul majd az ”új” kontinens. Azt sem tudták – persze ha tudták volna sem érdekelte volna őket – hogy az új kontinens valójában a legöregebb kontinens, és a Föld legősibb létező emberi kultúráját hordozza a hátán.
1788 január 25 volt, amikor elindultak azok a végzetes események, amelyek az emberiség legrégebb óta töretlenül és sikeresen létező kultúrájának a végét jelentették. Valójában nem egy, hanem 250 kultúráról kell beszélnünk, hiszen ennyi különböző aboriginál törzs élt az ausztrál kontinensen mintegy hatvanezer esztendőn keresztül, pontosan az angol gyarmatosítók megjelenéséig. Mindegyik törzsnek saját nyelve, hitvilága, és szokásai voltak, melyekről vajmi keveset tudunk. Meglehetősen népes kultúrákról beszélünk, hiszen egyes becslések szerint az ausztrál kontinens 1.6 millió embernek adott otthont. Ezek a népcsoportok nem voltak különösebben kreatívak abban a tekintetben, hogy nem alkottak forradalmian új találmányokat, nem voltak korszakalkotó művészeik és mérnökeik. Még tárgyaik sem voltak, néhány egyszerű eszközt leszámítva. Amiben egyedülállóak voltak, az a hihetetlenül ártatlan alkalmazkodóképesség, amivel ezen a gyilkos klímájú terméketlen földön fenn tudtak maradni anélkül, hogy a környezetüket kihasználták, vagy tönkre tették volna. Ha fenntartható gazdaságról álmodoztunk, csak annyi dolgunk van, hogy az aboriginálokról példát vegyünk. Olyan ritka adomány ez, ami az angolszász embernek sosem adatott meg.
Meleg, januári este volt a Wangal klán országához tartozó Warrug-ban. (A helyet később első megszállói Sydney-nek nevezték el.) A törzs férfijai halásztak a tengerparton, a nők ételt készítettek, a gyerekek pedig gondtalanul játszottak a homokban, vagy éppen szüleiket utánozták, hogy eltanulják azokat az apáról-fiúra szálló ismereteket, amik ezen a rideg, terméketlen és kietlen földön az életben maradáshoz elengedhetetlenek.
Bennelong – a klán ifjú vezetője – feleségével Barangaru-val a tábortűz mellett ült, és halat sütött. Barangaru gyakorlott mozdulatokkal bontotta fel a halakat és adta tovább férjének, aki figyelmesen nyársra tűzte és a parázson ropogósra sütötte őket. Közben beszélgettek, és falatoztak. A földön ültek, azon a földön, aminek minden szegletét úgy ismerték, mint a tenyerüket, hiszen ez a föld ősidők óta a Wangal klán területe volt. Minden egyes fának saját története volt, és minden bokorhoz gyerekkori játszadozások, vagy éppen serdülőkori szerelmek emléke fűződött.
Habár a nyár során majdnem minden este így telt a Wangalok családjában, ebben az éjszakában volt valami különös. Az öbölben furcsa, a víz tetején úszó jelenségek tűntek fel, amiket Bennalong már egy ideje a szeme sarkából figyelt. Mivel a dolgok egyre nagyobbnak látszottak, és szemmel láthatóan közeledtek a parthoz, az ifjú harcos felállt, lerakta a kezében levő nyársat, és átsétált a szomszéd tűzhöz. A furcsa tárgyakat már mások is észrevették, és most egyenként tünedeztek elő kíváncsian vitatkozva azon, hogy vajon mit látnak. Immár a parton állva egyre kivehetőbbé váltak az óriási szárnyas kenuk. Később azt is megfigyelték, hogy a kenukon kötelek vannak kifeszítve, amin oposszum-szerű lények mászkálnak. Sokan egyetértettek abban, hogy a szellemek jönnek vissza a partra. Tizenegy óriáskenu állt meg a parttól távolabb, amiből kisebb csónakok bújtak elő. Végül sok-sok kis kenu evezett a partra, amiből szellemek szálltak ki igen furcsa ruházatban. A „szellemek” a hajó tisztikarához és a legénységhez tartoztak, míg a hajókon elkerített börtöncellákban egészen pontosan 579 férfi és 192 nő várta a tengerentúli nyaralás izgalmait.
A szellemeknek - a negyvenfokos kánikula ellenére - színes „bőr” fedte a testüket, karjukat és lábszárukat, a fejükön pedig egy hosszú fakérget egyensúlyoztak. Ráadásul nem tudtak az emberek nyelvén beszélni. Azt sem lehetett tudni, hogy fiúk vagy lányok, mert nem látszott a nemi szervük. A törzs bölcse ezért megkérte azt a szellemet, akinek a legfurcsább ruházta volt, hogy vegye le a nadrágját, de ő erre nem volt hajlandó. Helyette megparancsolt egy matrózt, hogy mutassa meg a micsodáját. Így már Bennelong népe is megbizonyosodott róla, hogy valamiféle emberi lényekkel van dolguk, ha már kolbászt hordanak a nadrágjukban. Valódi férfi viszont csak egy volt köztük, aki szemmel láthatóan átesett a férfivá avatási szertartáson, mivel hiányzott az egyik metszőfoga. Ezt az embert Arthur Phillip-nek hívták, és ő volt a jövőbeni fegyenctelep kormányzója az elkövetkező öt esztendő során. Megvolt tehát az az ember, akinek megadatott a lehetősége, hogy valódi együttműködést alakítson ki azzal a néppel, akinek a földjére behatolt. Ehhez azonban hiányzott a valódi szándék, a tisztelet és az emberség. 
Az angolok az őslakókat kezdettől fogva állatokként kezelték, a földet ahol éltek pedig kihasználható területnek (Ez a hozzáállás az óta sem változott meg, csak a módszerek lettek egyre kifinomultabbak). Első ténykedésük az volt, hogy elkezdjék kiirtani az erdőt. Az erdőt, amiben szent fák voltak, ami menedéket és élelmet adott, és ami a törzs kizárólagos fennhatósága alá tartozott. Bennelong népét senki nem kérdezte meg. Mindeközben, a nyolchónapos tengeri út során kiéhezetté vált legénység a törzs asszonyait kezdte hajkurászni, persze őket sem kérdezte meg senki. A legrosszabb azonban már egy éven belül bekövetkezett. Az angolok által behurcolt himlőjárvány a - rezisztenciával nem rendelkező – őslakók nagy részét megfertőzte, és megölte. Sydney környékén már csak mutatóba maradt őslakos. Phillip furcsa ötlettel áll elő. Fogdmeg osztagot küld ki, hogy a megmaradt aboriginálokat begyűjtsék „kommunikáció céljából”. Az összefogdosott bennszülötteket aztán vasra verve tartotta fogva a telep raktárában. Hogy az efféle kommunikáció vajon mennyire tekinthető kétoldalúnak, azt mindenki döntse el maga. Minden esetre, az egyik fogoly – aki nem volt más, mint Bennalong - különösen beszédesnek bizonyult, olyannyira, hogy egy idő után esti szórakoztatásul szolgált a fegyenctelep derék vezetőinek és bizonyára bájos hitveseiknek azzal, hogy kellemesen eltársalgott velük és az aboriginál életmód rejtelmeibe beavatta őket. Noha ő volt a kor leghíresebb ausztrál bennszülöttje, aki később London utcáit is megjárta, az első lehetséges alkalommal kereket oldott. Érdekes módon Phillip, és nem túl intelligens  kollegái ezen fene mód meglepődtek. Vajon mi késztethet egy primitív vadembert, aki végre kulturált környezetben, angolosan elkészített pudingot vacsorázhat ezüstkanállal, arra, hogy visszamenjen az erdőbe? Tényleg mi?
A kormányzó állhatatos ember lehetett, aki nem sokat adott a finom jelzésekre, és meg volt győződve, hogy az angol életmód a legnagyobb Isten áldása. Úgy vélte, boldog lehet, akinek megadatik ez a szerencse, még akkor is, ha a családját az angolok betegsége megtizedelte, a feleségét angol matrózok rendszeresen megerőszakolják, a földjét pedig elveszik és őt minden találkozás alkalmával bilincsbe verve bezárják egy fabódéba. Ezért 1790 szeptember 7-én minden vendéglátói sértődöttségét félretéve elhatározza, hogy ha a hegy nem megy Mohammedhez, hát Mohammed megy a hegyhez. Csónakba ül, és megkeresi Bennalong-ot. Habár a barátaival halászgató Bennalong elég egyértelműen a tudtára adja, hogy köszöni, de egyelőre nem kíván eleget tenni a szívélyes meghívásnak, Phillip tovább erőszakoskodik, míg végül a mellkasának szegezett dárdahegy hatására kénytelen észhez térni.
Habár Bennalong pár hónap múlva mégis kötélnek áll és ellátogat a telepre, a két fél kapcsolata drámai fordulóponthoz érkezik. 1790 december 10-én a törzs Pemulway nevű varázslója dárdával keresztülszúrja az erdőben vadászgató MacEntire nevű úriembert. Habár MacEntire halálos ágyán a papnak bevallja, hogy bennszülöttek tucatjait gyilkolta meg kedvtelésből, Phillip elhatározza, hogy példát statuál. Büntetőosztagot indít Pemulway felkutatására, s noha a természetben esetlenül mozgó angol katonák kudarcot vallanak, a békés együttélés reménye mostantól végképp elszállt.
Pár hónap múlva Phillip lemond, és Bennalongot, mégegy bennszülöttet, és néhány kengurut felpakolva elhajózik Angliába. Ezzel lezárult Ausztrália leigázásának első fejezete, és ami utána következik az nemcsak az angolszász népség, de talán az egész emberi történelem legalantasabb időszakainak egyike lesz.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése