1783-ban lezárult
az Amerikai függetlenségi háború, és - mivel az amerikaiaknak elege lett az
Angliából odaexportált bűnözőkből – az angoloknak újabb hulladéklerakó után
kellett nézniük. Ausztrália kapóra jött. Nemcsak, hogy kitűnő alkalom volt ez a
kontinens birtokbavételére, de egyúttal elegánsan, és erőfeszítés nélkül meg
tudtak szabadulni a társadalom kellemetlenkedő részétől. A fő ok azonban nem ez
volt. Az indiai gyarmatok birtoklásáért folyó versengésben Angliának szüksége
volt egy önellátó déli kikötőre, ahova az angol flotta szükség esetén vissza
tud húzódni és adott esetben támadást tud indítani ellenséges bázisok ellen. Az
angol koronának fontos volt, hogy elsőként deklarálja tulajdonjogát a déli
kontinens felett, és ezzel megakadályozza, hogy ott franciák vagy hollandok
stratégiai pontot alakíthassanak ki.
Ezen túl a déli
kontinenshez afféle reményeket is fűztek, hogy az biztosítani fogja az angol
hadiflotta számára oly fontos len- és fautánpótlást. Egyéb nyersanyagokra akkor
még nem gondoltak, ezért nem tudhatták, hogy kétszáz évvel később a Föld
leggazdagabb nyersanyag készletének bizonyul majd az ”új” kontinens. Azt sem
tudták – persze ha tudták volna sem érdekelte volna őket – hogy az új kontinens
valójában a legöregebb kontinens, és a Föld legősibb létező emberi kultúráját
hordozza a hátán.
1788 január 25
volt, amikor elindultak azok a végzetes események, amelyek az emberiség
legrégebb óta töretlenül és sikeresen létező kultúrájának a végét jelentették.
Valójában nem egy, hanem 250 kultúráról kell beszélnünk, hiszen ennyi különböző
aboriginál törzs élt az ausztrál kontinensen mintegy hatvanezer esztendőn
keresztül, pontosan az angol gyarmatosítók megjelenéséig. Mindegyik törzsnek
saját nyelve, hitvilága, és szokásai voltak, melyekről vajmi keveset tudunk. Meglehetősen
népes kultúrákról beszélünk, hiszen egyes becslések szerint az ausztrál kontinens
1.6 millió embernek adott otthont. Ezek a népcsoportok nem voltak különösebben
kreatívak abban a tekintetben, hogy nem alkottak forradalmian új találmányokat,
nem voltak korszakalkotó művészeik és mérnökeik. Még tárgyaik sem voltak,
néhány egyszerű eszközt leszámítva. Amiben egyedülállóak voltak, az a
hihetetlenül ártatlan alkalmazkodóképesség, amivel ezen a gyilkos klímájú
terméketlen földön fenn tudtak maradni anélkül, hogy a környezetüket
kihasználták, vagy tönkre tették volna. Ha fenntartható gazdaságról
álmodoztunk, csak annyi dolgunk van, hogy az aboriginálokról példát vegyünk. Olyan
ritka adomány ez, ami az angolszász embernek sosem adatott meg.
Meleg, januári
este volt a Wangal klán országához tartozó Warrug-ban. (A helyet később első
megszállói Sydney-nek nevezték el.) A törzs férfijai halásztak a tengerparton,
a nők ételt készítettek, a gyerekek pedig gondtalanul játszottak a homokban,
vagy éppen szüleiket utánozták, hogy eltanulják azokat az apáról-fiúra szálló ismereteket,
amik ezen a rideg, terméketlen és kietlen földön az életben maradáshoz elengedhetetlenek.
Bennelong – a
klán ifjú vezetője – feleségével Barangaru-val a tábortűz mellett ült, és halat
sütött. Barangaru gyakorlott mozdulatokkal bontotta fel a halakat és adta
tovább férjének, aki figyelmesen nyársra tűzte és a parázson ropogósra sütötte
őket. Közben beszélgettek, és falatoztak. A földön ültek, azon a földön, aminek
minden szegletét úgy ismerték, mint a tenyerüket, hiszen ez a föld ősidők óta a
Wangal klán területe volt. Minden egyes fának saját története volt, és minden
bokorhoz gyerekkori játszadozások, vagy éppen serdülőkori szerelmek emléke
fűződött.
Habár a nyár
során majdnem minden este így telt a Wangalok családjában, ebben az éjszakában
volt valami különös. Az öbölben furcsa, a víz tetején úszó jelenségek tűntek
fel, amiket Bennalong már egy ideje a szeme sarkából figyelt. Mivel a dolgok
egyre nagyobbnak látszottak, és szemmel láthatóan közeledtek a parthoz, az ifjú
harcos felállt, lerakta a kezében levő nyársat, és átsétált a szomszéd tűzhöz.
A furcsa tárgyakat már mások is észrevették, és most egyenként tünedeztek elő
kíváncsian vitatkozva azon, hogy vajon mit látnak. Immár a parton állva egyre
kivehetőbbé váltak az óriási szárnyas kenuk. Később azt is megfigyelték, hogy a
kenukon kötelek vannak kifeszítve, amin oposszum-szerű lények mászkálnak. Sokan
egyetértettek abban, hogy a szellemek jönnek vissza a partra. Tizenegy
óriáskenu állt meg a parttól távolabb, amiből kisebb csónakok bújtak elő. Végül
sok-sok kis kenu evezett a partra, amiből szellemek szálltak ki igen furcsa
ruházatban. A „szellemek” a hajó tisztikarához és a legénységhez tartoztak, míg
a hajókon elkerített börtöncellákban egészen pontosan 579 férfi és 192 nő várta
a tengerentúli nyaralás izgalmait.
A szellemeknek -
a negyvenfokos kánikula ellenére - színes „bőr” fedte a testüket, karjukat és
lábszárukat, a fejükön pedig egy hosszú fakérget egyensúlyoztak. Ráadásul nem
tudtak az emberek nyelvén beszélni. Azt sem lehetett tudni, hogy fiúk vagy
lányok, mert nem látszott a nemi szervük. A törzs bölcse ezért megkérte azt a szellemet,
akinek a legfurcsább ruházta volt, hogy vegye le a nadrágját, de ő erre nem
volt hajlandó. Helyette megparancsolt egy matrózt, hogy mutassa meg a micsodáját.
Így már Bennelong népe is megbizonyosodott róla, hogy valamiféle emberi
lényekkel van dolguk, ha már kolbászt hordanak a nadrágjukban. Valódi férfi viszont
csak egy volt köztük, aki szemmel láthatóan átesett a férfivá avatási
szertartáson, mivel hiányzott az egyik metszőfoga. Ezt az embert Arthur Phillip-nek
hívták, és ő volt a jövőbeni fegyenctelep kormányzója az elkövetkező öt
esztendő során. Megvolt tehát az az ember, akinek megadatott a lehetősége, hogy
valódi együttműködést alakítson ki azzal a néppel, akinek a földjére behatolt.
Ehhez azonban hiányzott a valódi szándék, a tisztelet és az emberség.
Az angolok az
őslakókat kezdettől fogva állatokként kezelték, a földet ahol éltek pedig
kihasználható területnek (Ez a hozzáállás az óta sem változott meg, csak a
módszerek lettek egyre kifinomultabbak). Első ténykedésük az volt, hogy elkezdjék
kiirtani az erdőt. Az erdőt, amiben szent fák voltak, ami menedéket és élelmet
adott, és ami a törzs kizárólagos fennhatósága alá tartozott. Bennelong népét
senki nem kérdezte meg. Mindeközben, a nyolchónapos tengeri út során kiéhezetté
vált legénység a törzs asszonyait kezdte hajkurászni, persze őket sem kérdezte
meg senki. A legrosszabb azonban már egy éven belül bekövetkezett. Az angolok
által behurcolt himlőjárvány a - rezisztenciával nem rendelkező – őslakók nagy
részét megfertőzte, és megölte. Sydney környékén már csak mutatóba maradt
őslakos. Phillip furcsa ötlettel áll elő. Fogdmeg osztagot küld ki, hogy a
megmaradt aboriginálokat begyűjtsék „kommunikáció céljából”. Az összefogdosott
bennszülötteket aztán vasra verve tartotta fogva a telep raktárában. Hogy az
efféle kommunikáció vajon mennyire tekinthető kétoldalúnak, azt mindenki döntse
el maga. Minden esetre, az egyik fogoly – aki nem volt más, mint Bennalong -
különösen beszédesnek bizonyult, olyannyira, hogy egy idő után esti
szórakoztatásul szolgált a fegyenctelep derék vezetőinek és bizonyára bájos
hitveseiknek azzal, hogy kellemesen eltársalgott velük és az aboriginál életmód
rejtelmeibe beavatta őket. Noha ő volt a kor leghíresebb ausztrál bennszülöttje,
aki később London utcáit is megjárta, az első lehetséges alkalommal kereket
oldott. Érdekes módon Phillip, és nem túl intelligens kollegái ezen fene mód meglepődtek. Vajon mi
késztethet egy primitív vadembert, aki végre kulturált környezetben, angolosan
elkészített pudingot vacsorázhat ezüstkanállal, arra, hogy visszamenjen az
erdőbe? Tényleg mi?
A kormányzó
állhatatos ember lehetett, aki nem sokat adott a finom jelzésekre, és meg volt
győződve, hogy az angol életmód a legnagyobb Isten áldása. Úgy vélte, boldog lehet,
akinek megadatik ez a szerencse, még akkor is, ha a családját az angolok
betegsége megtizedelte, a feleségét angol matrózok rendszeresen
megerőszakolják, a földjét pedig elveszik és őt minden találkozás alkalmával
bilincsbe verve bezárják egy fabódéba. Ezért 1790 szeptember 7-én minden
vendéglátói sértődöttségét félretéve elhatározza, hogy ha a hegy nem megy
Mohammedhez, hát Mohammed megy a hegyhez. Csónakba ül, és megkeresi
Bennalong-ot. Habár a barátaival halászgató Bennalong elég egyértelműen a
tudtára adja, hogy köszöni, de egyelőre nem kíván eleget tenni a szívélyes meghívásnak,
Phillip tovább erőszakoskodik, míg végül a mellkasának szegezett dárdahegy
hatására kénytelen észhez térni.
Habár Bennalong
pár hónap múlva mégis kötélnek áll és ellátogat a telepre, a két fél kapcsolata
drámai fordulóponthoz érkezik. 1790 december 10-én a törzs Pemulway nevű
varázslója dárdával keresztülszúrja az erdőben vadászgató MacEntire nevű
úriembert. Habár MacEntire halálos ágyán a papnak bevallja, hogy bennszülöttek
tucatjait gyilkolta meg kedvtelésből, Phillip elhatározza, hogy példát statuál.
Büntetőosztagot indít Pemulway felkutatására, s noha a természetben esetlenül
mozgó angol katonák kudarcot vallanak, a békés együttélés reménye mostantól
végképp elszállt.
Pár hónap múlva
Phillip lemond, és Bennalongot, mégegy bennszülöttet, és néhány kengurut
felpakolva elhajózik Angliába. Ezzel lezárult Ausztrália leigázásának első
fejezete, és ami utána következik az nemcsak az angolszász népség, de talán az
egész emberi történelem legalantasabb időszakainak egyike lesz.